Fohász
Karcsú hegyű holdsarló fénysugarábankék és fehér, néhol szürke árnyat altat az ágyam. És ott, az álmatag homályban virraszt a gyötrő gondolat: Univerzum, vonzás, akarat – térdre esve hullanak. Lépteim nyomán
Karcsú hegyű holdsarló fénysugarábankék és fehér, néhol szürke árnyat altat az ágyam. És ott, az álmatag homályban virraszt a gyötrő gondolat: Univerzum, vonzás, akarat – térdre esve hullanak. Lépteim nyomán
Elmém falára finom hálóval szőtt mese: egy elálmodott ígéret, másvalaki élete. Láthatatlan tintával írt szavam megszólalni fél, fény nélkül égő tűz, legyezőbe ragadt szél. Fél lábbal táncolt keringő forgatja a
Poros zongorán újra játszani, megint bátornak látszani, az igazságért kiállni, egy ügyért síkra szállni szabad-e? Hinni a jobb világ jöttében, egy becsületes törvényben, gyönyörködni csillogó szemekben, ugye nem lehetetlen? Szabad-e?
Vihar előtti baljós csend az utcákon, mikor szürkül az ég, Erzsébetváros hajlott háttal megtörten várja bús végzetét. Mocsok és fertő szentélyei: romos kocsma-oltárok mindenütt, vonuló hordák, hányás hegyek… A kétségbeesés
Rántotthús ország szülötte vagyok én, Engem rántotthús ország hordoz a tenyerén erős pistával és koviubival, az országban gyártott kék suzukival. Engem Rántotthús Ország törvényei óvnak, Védelmezőink rám csak bírságot rónak.
Előttem a zongora, kopottas-feketén, mellé ülök, szeretgetem, kicsit kopogok a tetején. Néhány kósza ritmus mozgatja a kezem. Már hallom is a dallamot, becsukom a szemem, halkan énekelem. Újra nyitva a
Egész nap engem várt. Olyan üres, gyűlölöm. Felém fordul, szemében én égek, ha most hozzám szól, megütöm. De nem szólal meg. Testén susog a vászon, fülembe tolul a vér ahogy