Karcsú hegyű holdsarló fénysugarában
kék és fehér, néhol szürke árnyat altat az ágyam.
És ott, az álmatag homályban
virraszt a gyötrő gondolat:
Univerzum, vonzás, akarat – térdre esve hullanak.
Lépteim nyomán szörnyethalt álmok
tetemei szegélyezik utamat.
Ma sem teljesült a vágyam,
pedig talpig selyembe bújt lélekkel kívántam,
türelemből szőtt ünneplőruhában.
Talán másképpen kéne mégis:
Visszhangos szikláról kiáltva,
hitetlen fejemet hajtva imára,
talán nem hiába,
talán itt lelne hazára
érdes falú kövek közt verődő
suta hangok fohásza.
Karcsú hegyű holdsarló fénysugarában
bátortalan szavak formálódnak
tapogatózva, kérve,
hinni vágyó lázban,
aztán egy nyirkos ujjú angyal nevetve
simítja végig a hátam,
s kérdi:
– Kinek mond az imát, ki magán kívül
nem hitt soha senki másban?