Empatikus lény volt, könnyen elérzékenyült, vagy elsírta magát, ha más szomorúságával szembesült. Természeténél fogva kerülte a konfliktusokat. Egyszer olvasott a tükörneuronokról. Úgy érezte, neki is sok jutott. Úgy érezte, ha bánatot okoz valakinek, azt ő is elszenvedi, annak révén, hogy látja a másik fájdalmát. Sosem volt elég bátor, hogy megbántson másokat.
Újra és újra ugyanabba a helyzetbe került, pedig mindig megfogadta, többet nem hagyja, hogy ez megtörténjen vele. Pedig hányszor megtörtént már. Hányszor járt már ebben a cipőben. Ezúttal nem akarta elhagyni. Pedig mindig ez volt a vége.
Ezúttal másképp lesz. Másképp kell legyen.
Visszagondolt eddigi életére. Mindig elhagyta. Sosem döntött másképp. Sosem volt elég bátor. Sosem merte meglépni, hogy másképp tegyen.
Talán ma. Talán ma majd másképp lesz. Annyi éven át, nap mint nap eljátszott a gondolattal. Valahol mélyen ott volt benne egy kis magocska. Egy parányi érzés. És mikor nem figyelt oda, lassan, óvatosan szárba szökött. Növekedett, leveleket bontott, indái megkapaszkodtak, és a titkon nevelt gondolat egy váratlan pillanatban szabadjára eresztette a lovasságot, és bekerítette a rajtakapott, védtelen megszokást.
Csináld ma! Tedd meg! Ne hagyd el!
Kényelmetlenül érezte magát.
Ha maradok, vajon megértik majd? Talán nem látom többet. És ha mégis újra látom, megy majd tovább ahogy szokott? Mi lesz, ha mások megszólnak?
Gyötrődött, miközben egyre közelebb volt a pillanat. A döntés pillanata. Nincs több idő gondolkodni, nem halogathatja tovább. Szíve mélyén nem akarta elhagyni. De nem érezte magát elég erősnek, hogy változtasson. Ma nem. Majd holnap. Holnap új nap, majd holnap másképp lesz. Eljött a pillanat. Agyában még egyszer sóhajtott egy ketrecbe zárt hátsó gondolat: Nem akarom elhagyni.
“MEXIKÓI ÚT, VÉGÁLLOMÁS, KÉRJÜK, HAGYJÁK EL A VONATOT, ÉS ERRE FIGYELMEZTESSÉK UTASTÁRSAIKAT IS!”
Elhagyta. Mások figyelmeztetésétől eltekintett.