Leeresztem a springfieldet. Hidegen és súlyosan támaszkodik a kezemben. Vadász vagyok, mégis fegyvertelen a megfelelő szavak híján. Hogyan tudnám elmagyarázni, hogy azt játsszák a beleim, mintha egy forgó tengelyre csavarodnának?
Valami ólmos nehézkedés van a kiűrült belsőmben. Testem falain belül flipperezve hullik legalulra, ahol hatalmas puffanással ér földet. Lökéshullám a fejnek, és öklös a gyomorszájnak. Émelygek, hányingerem van.
Hívni fog. Perceken belül hívni fog, és én rettegek. Rettegek meghallani a hangját, a gyomromban limbózik a szívem, mert félek… annyira félek, hogy hazudni fog.
Minden rezdülését ismerem. Ismerős hangszín, sajátos hanglejtés, nyugodt beszéd.
De ma, ma hamis a dal. Melléütött hang: egy túl kedélyes köszönés. És a falssá transzponált skála: az erőltetett fesztelenség. Majd a kóda: „Egy óra múlva…” – mondja, és reszketni kezd a kezem. Ne, könyörgöm, ne!
Most még kidobhatnám a telefont az ablakon. Majd azt mondom, kiesett, összetört. Még van hatvan percem. 3600 másodperc. 3599… 3598… Annyira gyors, megállíthatatlan.
„Állj, állj!” – kiabálnám, időt kérek, miért nem lehet egy kicsit várni?! Csak amíg átgondolom. Csak egy kicsit! Neonszámok pulzálnak a szemeim előtt, kőszív pumpálja a vért izzadó tenyerembe.
Visszaszámlálás. Hatvan perc. Az idegeimet egy hajszál tartja. Épp mint egy rohadt barack a fán, elég csak meglökni, és letottyan. Átbukik a nullán, és kúszik fel újra. Még hatvan, és még hatvan.
Nem fog hívni. Már nem fog. És én meg már nem félek. Ő jobban fél, és ez őt teszi prédává. Levadászhatnám… De minden fegyver visszarúg. Nekem meg csak egy régi springfieldem van. Fájna.