A vándor türelmesen várt a sátorban.
A szürkés fényű homokvihar lassan magával hozta a hajnalt. Kint a sivatag láthatárán a széllel fésült alakzatok a végtelen homokba fulladtak. A keleti égbolt sötétjét egy villámlás szakította keresztül. A sivatagi vihar elektromos töltése fényes ostorcsapásban oldódott fel, melynek robaja csak másodpercekkel később, mennydörgés formájában érte el a sátrat, hangjával feldíszítve a tájat, a fraktálszerűen fodrozódó homoktengert. A felbolydult homok mustársárga színűre festette a láthatárt.
Mire a nap teljes egészében elfoglalta az égboltot, a sivatagi viharnak is vége szakadt.
A vándor kilesett a sátor hasítékán át. Meresztette a szemét, de csak elnyúló homokdűnéket látott, melyek vibráló táncot jártak a felszálló légörvényektől. Sátrával együtt porszem volt csupán a vakító fényű nap perzselő tócsájában. A sátrat sárgás homok borította a dűne gerincén. Látszólag minden halott volt. A sivatag személytelen keze kiszorította az életet a tájból. Kortyolt egyet a kulacsából. Fintorgott, a víz állott és ízetlen volt egyszerre, de megnedvesítette száraz torkát és száját. Agya már a nyílt terepre készülődött. Amint nyitni kezdte a sátrat, sercegve dőlt be a homok a résen. Szórakozottan igyekezett kisöpörni a beömlő homokot. Ahogy a homok pergett át az ujjai között, azon töprengett, vajon mennyi homok fér el az ember markában.
Kimászott a szárazság óceánjába. Rongyokból rögtönzött csuklyájának hajtókáját arcára húzta, úgy akarta, hogy csak a szeme maradjon szabadon. Kövér verejtékcseppek csatornákat vájtak arcán az izzadtságba száradt porba. Nekiállt összepakolni a sátrat, lassú, precíz energiatakarékos mozdulatokkal, hogy minél kevesebb nedvességet veszítsen. Azért jött, hogy találkozzék az Istenével. Hogy elszámoljanak. Hogy válaszokat kapjon. Ennél kevesebbel nem érheti be, és míg meg nem kapja a válaszokat, nem szívhatja ki belőle minden nedvességét ez a sárgás-vörös szilikát-démon.
Mennyi ideje lehet vajon? Meddig bírja, mielőtt felfalja a mindent beborító homok? Úgy gondolta, a sivatag hallja őt. Számon tartja minden lélegzetvételét, minden csepp verejtékét.
Összepakolt csomagjait egy hirtelen jött ötlettől vezérelve mégis hátrahagyva, átmászott a dűne túloldalára. A hőség akadálytalanul közlekedett szakadt ruháinak hasítékai mentén, meg-megégetve a vándor bőrét. Seszínű szemének tűhegynyi pupilláin át szemügyre vette a tájat. Tekintete szorosan rásimult minden útjába eső lejtőre. Kezével a homokba markolt. -Mutasd meg magad! Mutasd, hol őrzöd az életet! – Persze nem volt válasz. Elindult dél felé.
Nem tudta volna megmondani, hány órája lépked a süppedő homokban.
Túl régóta. Kétségek gyötörték.
„Ahogyan egy vidék gazdagsága a természetben rejlik, úgy az ember gazdagságát is a természete adja.” – Kissé meghökkentette ez a hang. Ismeretlen volt, mégis ismerős. Mintha a saját hangja lett volna, és az anyjáé, apjáé és minden felmenőié egyszerre. – Kiszáradás előtti delírium.- Szögezte le magában a vándor. Végtelennek tűnő ideje menetelt, talán délnek, de ebben már nem volt biztos.
„Aki képes számolni a következményekkel, az hamarabb jut válaszokhoz.” – folytatódott a lecke, hol jobbról, hol balról hallatszódva. – Mit akar vajon a hang? Elkerülte volna valami következmény a figyelmemet? – töprengett.
Megérkeztek a keselyűk. Homokra vetülő kitárt szárnyuk árnyéka ijesztően nagynak tűnt. Hát, legalább az életet már megtalálta ebben a végtelen, mozdulatlan sivatagban. Szárazra aszott testét az akarat vitte előrébb lépés-lépést követve. Ahogy ereje egyre fogyott, térdre ereszkedett, és négykézláb haladt tovább.
„A jó természet nyersanyaga az emberi lény. De fáradságos munkával lehet csak kibányászni” -szólt újra a hang a fejében, vagy előtte, vagy mellette, és egyszerre távolról. Arcát a forró homokba ejtette, ujjai erőtlenül markolászták a homokot. Érezte az áthevült kőzet szagát. Ha lett volna ereje nevetni, biztosan megteszi. – Ez a valaki itt minduntalan csak magyaráz. Hát nem veszi észre, hogy én közben haldoklom? – No persze ezért jött. A végső utazásra. Nincs retúrjegy. A tovább csak az Istenével való találkozásban feloldódás lehet, semmi más nem elfogadható. És ez az ő Istene láthatóan szórakozik vele. Érezte, ahogy a tehetetlenség dühe kérlelhetetlenül emészti fel maradék erejét. Nem ezért jött ide. Nem azért, hogy magányosan egy végtelen sivatag közepén válaszok nélkül haljon meg kiszáradásban, hogy aztán a dögkeselyűk táplálékaként végezze. Nem. Tovább kell mennie, amíg meg nem kapja a válaszokat. Az egyik keselyű tőle hét-nyolc méterre leszállt a homokra. Szárnyait gondosan maga mellé hajtogatva oldalra billentett fejjel szemügyre vette a vándort. Méregette, latolgatva, mikorra lesz elég kimerült ahhoz, hogy már ne tudja elriasztani. A vándor hessegető mozdulatot tett a keselyű felé. Az párat ugrálva hátrébb húzódott. – Miért nem segít az én Istenem? – kérdezte magától. – Pont mikor a legnagyobb szükségem lenne rá, hol van akkor?
A vándor hanyatt feküdt a homokon, karjai kinyúlva feküdtek mellette, fejét oldalra billenve fogadta a látványt, ami résnyire összehúzott szemébe tolakodott. Távoli délibáb derengett a szemei előtt, darabosan táncolva, hol szétcsúszva, hol összekapaszkodva egy rózsa tüskés szára és duzzadt kövér szirmú kelyhe rajzolódott ki. Egy sivatagi rózsa. Van olyan? Sose gondolt bele.
A vándor hasra fordult. Minden maradék erejét összeszedve karjaival vonszolni kezdte magát a jelenés felé. Ez csoda! – gondolta. Igazi csoda, most úgy igazán már azon sem lepődne meg, ha hűsítő eső szakadna le a metsző kék égből. Megtalálta az életet a halál mesgyéjén, csak oda kell érnie, és elmondania, hogy ő mennyire szereti az életet. Ott, ahol az Istene magához öleli őt, erős, megnyugtató karjai közé szorítva, és ebben az ölelésben úgy olvadnak el a kételyei, minden szomorúsága és tudatlansága, mint a napon felejtett vaj. De nem volt ereje tovább menni. Visszahanyatlott a homokba, bal arcát égette a forró talaj. Az égő érzés távolinak tűnt. A keselyű közelebb ugrált. Nem tudja többé elhessegetni. Behúnyta a szemét. Mikor legközelebb újra kinyitotta, a fényes jelenés épp a feje mellett derengett. Eljött hozzá. Az ő Istene végül eljött érte, és valaha volt életének száraz héját a karjaiba emelve beszélni kezd hozzá. Megnyugtató, hűs áramlat járta át a testét, az egyetemes igazság bölcs hangját hallani maga volt a pőre boldogság. Ezernyi kérdése volt, de feltenni nem kellett őket, hallotta a válaszokat, külön-külön és egyszerre, meghallani sem kellett, hiszen a válaszok egyből a fejében voltak, már tudta őket. Nyugodt volt, és békés. Ezért jött. És kitartását jutalom követte. „Következmények, számolni kell a következményekkel.”- gondolt vissza, és képzeletben hátrahajtott fejjel nevetett.
A keselyűk leszálltak. Az egyik lassan, lépésről-lépésre közeledett felé. Óvatosan, feszült figyelemmel vizsgálgatta a vándort, testétől épp csak egy ugrásnyira állt meg. Társai biztos távolságból tettetett közönnyel nézték a jelenetet, oldalra fordított fejekkel méregetve az erejétől megfosztott húst.
A szél hátára feszülve, éteri békében a vándor mély lélegzetet vett. A békének édes fűszerillata volt, és pasztell színei. Nagyon szépnek találta. Maga mögött hagyta a sivatag erőszakos sárgaságát, a forróságot, a száraz szomjúságot. Nem nézett hátra többet.
Az első keselyű megkezdte a lakomát.
A vándor boldog volt. Az Istene szereti őt.