Fogalmuk sincs az igazságról. Hogy mi volt a valóság, és milyen apró dolgok láncolata vezetett a változáshoz. Soha nem is fogják megérteni. A kicsi apróságok, amik nem érdemesek az említésre, mégis egyik következik a másikból, mire a végén teljesen más irányba viszik a történéseket. Aztán próbálod elmagyarázni, mi is volt, mi miért történt, mondod azokat a pici apróságokat, de külön-külön semmi értelme.
Ezt tán egyedül egy ember értheti meg. Őt meg nem érdekli. Irtózik az érzésektől. Egy ugyanolyan keserű ember, mint én. Ő régebb óta savanyodik. Érti, ismeri ezt az ocsmány terjedő kórt, de neki van egy kis doboza, egy szelencéje. Oda zárja a keserűséget, és bedugja a belső zsebébe. Nem beszél róla, nem éli meg, számára nincs. De a rákos daganat persze közben ott van, alattomosan, a felszín alatt burjánzik és emészti fel sejtről-sejtre azt, aki vagy. Elveszi a személyiséged. Elveszi az érzékenységed. Elszigetel és magányossá tesz, páncélt húz rád, ami azt hiszed, megvéd, de közben csak egy gömb körülötted, amitől egyre kevesebbet érzékelsz, egyre kevesebbet látsz, egyre kevesebbet hallasz, aztán már csak egy pici szűk lyukon át látod a világot, míg végül már nem érted sem azt, ami körülvesz, sem magadat benne, hogy hol vagy és merre tartasz.
Az okok és okozatok lecsupaszodnak, egyik héjat a másik után levetkőzve elvesztik a jelentésüket, bonyolultságukat, csak az egybites ősi, zsigeri ösztönök, a tömör szégyentelen élni akarás marad, összefonódva a szeretni és szeretve lenni követelőző vágyával. Nyers lelkedet magad elé borítod, hogy megmutasd, nincs itt semmi más, csak jóindulat és elfogadás. Felnyitva hurcolod körbe az elvirágzott szívedet, sebezhetően, bizalommal teli. De a gömb miatt nem látsz, és téged sem látnak. Nem látják a szívet, nem látják a lelket, csak egy otromba gömböt, ami mindent letarol, ami az útjába kerül. Ezért jó messzire elkerülnek. Te pedig büszkén megkeményíted magad, utáljanak csak, nincs szükséged a szeretetükre, nem kell az elfogadás. „Ostobák”, mondod, és befested a gömb belsejét sötétkék spray-vel.
Erre a kórra nincs gyógymód. A gömbben egy új világot építesz. Egy új emberré válsz. Megtanulod elfogadni a múlandóságot, és a kis lyukon át még szorongatod régi önmagad ártatlan kezét. Aztán kicsúszik a tenyeredből, és csak nézed, nézed a résen át, mint távolodik az, aki egykoron voltál, egyre kisebb és egyre homályosabb lesz, és egyszer csak nem emlékszel a vonásaira, már nem tudod felidézni. A motivációk relativizálódnak, és nem gondolsz többet a múltra, és arra sem emlékszel, ki vagy. De megkérdezni már nincs kitől. Meg aztán úgysem bízol senkiben. Ekkor győz le a szelencében rejtegetett halálos kór. Végül csak reménykedsz, hogy lesz feltámadás. Vagy azt sem.