2082. augusztus
Ülök az üres lap felett egy tollal. Nehezen tudom újra írásra fogni a kezem, amit mostanában rendszeres finom, de állhatatos remegés ráz. Örökös fáradtság ül rajtam, mintha a világ egyre valósabb tömegű lenne, miközben én egyre áttetszőbb, súlytalanabb. Pár éve még féltem a haláltól. Azt hiszem, már túl öreg vagyok hogy féljek. Megkötöttem a magam alkuját. A vastag, kockás gyapjú pléd súlya rányomul a tartását vesztett hátamra. Nem zavar a kinézetem. Inkább csak amolyan csodálkozással szemlélem, mivé lesz az élet.
Szerettem volna beszélni néhány dologról, de nincs kivel, azt meg már unom, hogy magamban beszélgessek. Pár éve még voltak macskáim, de már nem merek befogadni többet. Na nem a búcsú miatt, csak már nem lenne kire bíznom, őket, ha előbb meghalok. Valahogy úgy gondolok erre, hogy van az itt, meg van az ott, és ha valami meghal, akkor oda kerül. Ott vannak a macskáim is. És ott van Ő is. Kaján derűt érzek, mikor arra gondolok, hogy kitartó, ártatlan kis bosszantásokkal a macskák idővel behízelgik magukat mogorva szívébe.
Lediktálhatnám a naplóbejegyzésemet a Google-nak. De egy-két szót biztosan javítani kellene, és szinte hallom a fejemben az Ő hangját, ahogy türelmetlenül felcsattan, hogy „kibaszott haszontalanság”.
Rendszerint felidegesítette a technológia. Nem akarta megtanulni, vagy megérteni. Használni azért használta a gépeket, de ha valami nem sikerült, akkor haragjában a földhöz vágta őket.
Nem akarta tudomásul venni, hogy a technikai eszközök olyanok, mint a haszonállatok: csak akkor adnak, ha jól bánsz velük, ha gondos gazdájuk vagy. Meg aztán a türelme is hamar elfogyott. „Hulladékok.”- szokta mondani. Mit mondani,- üvölteni… Ennyi év távlatából ki tudja… még az is lehet, hogy nem tévedett.
A kézzel írás híve volt, összetéveszthetetlen balkezes betűivel.
Így próbálok a közelében maradni, hogy kézzel írok. Vajon ha átveszem a szokásait, attól ő lenne boldog ha látná; vagy én leszek boldog, hogy ezzel újra a lényéhez férkőzhetek?
A legkisebbik unokámat megkértem, hogy ha legközelebb meglátogatnak, hozzon nekem egy kemény borítós papírnaplót. Manapság nehéz már ilyet kapni.
De ma reggel, mikor jöttek, elhozta. Láttam az arcán az értetlenséget, meg egy kis szánakozó lesajnálást. Ő mindent a telefonjával csinál. Nekiállt elmagyarázni, hogyan tudok hangfelismeréssel gépelni, hátha a szenilitás miatt elfelejtettem. Türelmesen, pontról-pontra, gondosan ügyelve, nehogy éreztesse velem hogy a kelleténél feledékenyebbnek tart… olyan udvarias kislány. Azt mondja, rengeteg időt spórolnék. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Figyelmesen végighallgattam, de úgysem értené meg, hogy semmi okom időt spórolni. Nem kell az idő, tele van űrrel. Az Ő űrjével.
Amikor megjönnek, várom, hogy túllegyünk a kötelező „nincs szükséged valamire?”, „rendesen szeded a gyógyszereket?” típusú szólamokon. Igazából annyi mindenre lenne szükségem, hogy ha nekiállnék a listának, akkor még másnap is itt ülnének, buzgón jegyzetelve, és akkor sosem jutnék el odáig, hogy szépen hazamenjenek, én meg nekiállhassak az írásnak. Szóval erre azt mondom, hogy nincs semmi, csak az a napló. No hát ahhoz meg kurvára demensnek kéne lenni, hogy ne tudjam beszedni a gyógyszereimet, szóval ez is pipa. Ez az egész kicsit olyan, mint Pandora szelencéje: ha megöregszel, a dobozka kinyílik, hogy a legocsmányabb kórokat egyszerre szabadítsa rá az élettől levegővételenként búcsúzó testedre. Mikor azt hiszik, nem veszem észre, a lányom meg a férje jelentőségteljesen egymásra néznek, mintha egy problémás tinédzser lennék. Az unokáim meg csak a telefont nyomkodják. Mentségükre legyen mondva, én is unatkoznék magammal. Manapság melyik gyerek nem unja halálra magát a nagyszülei mellett? A lányom azt gondolja, rigolyás bolond vénasszony vagyok, és hát valahol igaza is van. Akinek nincs kivel összefésülnie magát, az vagy vallásos lesz, vagy bolond. A vallás nálam kiesett. Ő meg meghalt. 20 évvel ezelőtt.
2018 május
Ha nem látom meg akkor ott a fórumon, akkor most nem görgetném végig a telefonomban legalább napi egyszer a fotóit ha épp nincs velem, de megláttam, így hát mikor megérintette a vállamat, hogy beszélni akar velem, némán biccentettem, és ahogy beszélt hozzám egy fontoskodó kis bajszos férfi, rendre az ő arcát kerestem az emberek között. Mikor végre felém fordult, komoly szemei szelíden, sokatmondóan vizsgáltak, a terem fényei meg úgy futották körbe szigorú arcát, hogy ha festő lettem volna, sírva könyörögtem volna a pillanatért. De nem voltam, így egyszerűen csak bemutatkoztam, aztán beleszerettem.
Sosem alakoskodott, és ez sokszor rettenetes volt. Akkoriban minden egyes éjszaka vele álmodtam, vele keltem, vele feküdtem, méterekkel a föld felett jártam, és ha megbántott, kivétel nélkül minden alkalommal úgy éreztem, hogy a mellkasomban kozmikus feketelyuk nyílik, amin keresztül szép lassan kivérzek. Aztán később megszoktam ezeket a jeleneteket, és egyre kevéssé fájtak. Na akkor meg halálra rémültem, hogy mi lett belőlem, hogy ki vagyok, aki eltűri, hogy komiszan bánjanak vele, de leginkább attól féltem, hogy a finom emberi rezdülésekre hangolt lelkem egy érzéketlen vázzá szikkad. A keményszívűségnél kevés rémisztőbb dolgot tudtam akkoriban elképzelni. De a szerelem meg csak nem csitult, és én hagytam, hadd mélyítse a ráncaimat, míg végül egy őszülő copfba font össze minket az élet. Sosem vetett fel a pénz, de valahogy mindenben megtaláltuk a kalandot, az örömet. Vele még a küzdelmes kihívások sem fájtak annyira, vagy ha fájtak is, még inkább odatettem magam. Hát ilyen a szerelem: a gyászt is aranyba öltözteti.
2062. december
Lehúnyt szemmel, mellére szegett állal üldögélt. – elbóbiskolt a kora délutáni napsütésben.
Éjszaka alig-alig aludt. Valahogy nem tudott. A könyve becsukódott, ahogy az ölébe pottyant. Nemigen gyártottak már könyveket, de Ő úgyis mindig a hálóban tartott, végsőkig lerongyolódott kedvenceit olvasta újra, és újra. Ahogy a látása romlott, egyre lassabban haladt. De hát a sztorit már úgyis kívülről tudta. Hová sietett volna…
Akkortájt a környékünket már folyamatosan bővítették, állandó volt az építkezés, és így a kopácsolás is. Ahogy egyre közelgett az ideje, mindig azzal viccelődött, olyan ez a kopácsolás, mint a koporsókészítő mellett lakni világjárvány idején. Nevettem ezen, de valójában kurvára fájt. Régen mindig azon küzdött, hogy több fa maradjon a Földön. Hát lett fa. A földben. Pedig én hamvasztottam volna. De ez van.
Én választottam a fotót a wikipédia oldalához. Nagyon szerettem azt a képet. A szócikk végén az állt, hogy egy tanulással és tanítással, kalandokkal és felfedezésekkel teli élet ért véget, amikor december 10-én feleségével közös otthonában elhúnyt szívelégtelenség következtében.
Ezek a szócikkek mindig ilyenek. A történet véget ér az „Élete és halála” bekezdéssel. Mintha tényleg így lenne. De ez nem igaz. Mi van azokkal, akik utána maradnak? A stabil kötések nélküli atomok hamar reakcióba lépnek. Menni kéne. Őutána. Nem tudok vígaszt adni a gyerekeinknek, de a fiatal szív hamar gyógyul: az élet az élőké. Ők még nem értik ezt az időtlen igazságot, nincs meg még bennük az a bölcsesség, amit majd’ egy évszázad alatt magára szenved az ember.
2082.
Minden este írok. A külalakja olyan, mint egy elbaszott általános iskolai olvasónapló, de nem számít. Valamiért úgy érzem, Ő is látja. Nyilván nem vagyok megháborodva, nem hiszek az ezoterikus meg vallásos marhaságokban. Csak ebben. Mert ha ez nincs, nincs semmi. Utoljára az első unokám születésekor sírtam 16 évvel ezelőtt. De most itt ez az asztal, ahová ma este is, és minden este leülök sírni. Betűket könnyezni. Az Ő kedvéért. És ez valóságos. Olyannyira, hogy újra azt érzem, még félek meghalni. Még nem akarok meghalni.