Ücsörgök egy sírkő melletti padocskán. Körülöttem rozsdás-arany levelekbe fulladt csend. Olyan sárga minden, mint a kacsamesék Dagobert bácsijának páncéltermében az aranymedence. A mécsestartók üvege szilánkosra töri a fehér fényt, ezer kis prizma-láng kacsint rám minden irányból. Valaki sírja. Egy ismeretlené. Mármint persze biztosan tartozik valakihez, csak nem hozzám, és én nem hozzá. Nem itt kéne ülnöm, de nem tudom hol van a sír, ami hozzám tartozik.
Megkérdezhetném, már annyiszor megkérdeztem, de valahogy mindig elfelejtem. A parcellák térképét is átbogarászhatnám, de olyan kívülállónak érezném magam, ahogy mindenki akár a szorgos hangyák sürögnek a földbe zárt biológiai emlékezetük körül, én pedig tanácstalanul toporognék a tábla előtt, mint a tékozló gyerek, aki szégyenkezve ér haza. Az élet pedig csak áramlik a halottak között, buzgó rovarok gyűjtögetnek a télre, otthonkás nénik hordják az út széli kútról a vizet a krizantémokra, valakiért sírnak, valaki hiányzik, valaki csak játszik, én pedig antianyag vagyok a társadalom szövetében, mintha a Jóisten nálam megfeledkezett volna róla, hogy az ember társas lény. Na igen, a Jóisten…
Sosem voltam vallásos. De ha káromkodtam, benne volt az Isten. A faviccre „jajistenem„ volt a válasz, ha mentem, „Isten veledet” mondtam, és ha már végképp nem tudott lebirkózni a kétségbeesett remény, „kérlek Istenemet” hajtogattam magamban. Érted, birtokos szerkezetben, „én Istenem”-et. Akkor most mégis vallásos vagyok? Nem lopok, nem ölök, és ha nem is szeretem minden felebarátomat, a megbocsájtás még akkor sem hiányzott az életemből, mikor erőből próbáltam kiradírozni. Végül arra jutottam, hogy a fényes, meleg, béke-érzés nem kívülről való. Az isteni érintés belül születik a szívben, fellángol, és ha elég nagy a tüze, megérinti a körülötted lévőket is, és azt hiszed valami kívülálló hatalmas erő ölelt magához. Nem, azt hiszem, mégsem vagyok vallásos. Az Isten szót csak megszokásból használtam, rá lehet szokni. Elvégre a „bazmegolásra” is rá lehet szokni.
Zörögnek a lagymatag szélben sodródó barnás platánlevelek, az áramlat a százéves fák törzseihez hordja őket kis kupacokba. Méltóságteljes oszlopai ezek a törzsek a sírkert testetlen Pantheonjának. A sírköveken a nevek, mint a vegetatív emlékezés hívószavai: kimondod, és az agyad átéli, ahogy ott áll előtted, akinek sosem mondtad, hogy szereted, mert nem tudtad, hogy számít, vagy mert túl büszke voltál. És már érzed a melegét a bőröddel, mikor átölel, hallod a hangját, ahogy azt mondja,
„hiányoztál kisfiam”,
„drága testvérem”,
„édes kisunokám”,
„anyukám, apukám”,
„szerelmem”,
„nagyika”.
Szorítod, és nem tudsz másra gondolni, csak hogy pótold, ami elmaradt, és csak ismételgeted, hogy „szeretlek, szeretlek, szeretlek”, mert most nincs idő merevnek, tartózkodónak lenni, csak ez a pillanatod van, amibe bele kell férjen, amibe bele kell sűrítened mindent. Míg aztán kihűl a bőr, elhalkul a hang és véget ér az illúzió. Akkor aztán lerakod a virágot, amit áldozatként hurcoltál az emlékhely elé, meggyújtod a gyertyát, kérve az Istent, a szenteket, az univerzumot, vagy bármit is, hogy az élőlény-áldozatért cserébe újra megtörténhessen ez a csoda.
Szurkáló érzés járja át az arcüregemet, könnyek kezdeménye csípi a szemem, szomorú vagyok, mert tudom, hogy a lombhullató faóriásokon kívül itt kurvára semmilyen újjászületés nincsen.
Fekete szövetkabát széle libben be a látóterembe. Az idős úr mintha meglepődne, de nem szól semmit, csak leül a padocska szélére. Pár perc hallgatás után csöndösen beszélni kezd maga elé. Mondja a rigóknak az ágon, a vakondtúrás gazdájának, kéretlen keserédes meséje ólomsúlyként telepszik a vállaimra, halkan gyónja a lehullott avarnak Évikével végigküzdött 40 évét, hogy amikor megszereted, csodálod, mert több nálad, mert szerencsés vagy, hogy lehajolt hozzád, és aztán ahogy tipor belétek az élet, és mindenki másfajta kővé szárad, ki keményebb, ki faraghatóbb, koptatjátok egymást, és örülsz, ha nem fojtod meg álmában ha horkol, de közben élni úgysem tudsz már nélküle, és a törölközőt nyújtani neki fürdés után már nem is udvariasság, hanem a létezés rutinja, de ha már nem nyújtja, ez lesz az első ami pokolian hiányzik majd, mert akkor már rájössz, hogy a szeretet az, mikor indulás előtt zsebre rakja a zsebkendőt, mert tudja, hogy szénanáthás vagy.
Sipos Gyuláné Évike. Született 1937-ben. Mostmár tudom, hogy Gyula bácsi öntözi ezt a parcellát fájdalmával, minden megmaradt bűntudatával és szeretetével. Göcsörtös ujjai közt szorongatott virágait gyengéden fekteti a mohás kőre. Az öreg, ráncos bőrű arcból kivillan egy fiatal, életerős legény szembogara, aztán lehúnyja a szemét, és már újra csak a hályogos, vizenyős szemű öregúr néz maga elé, vagy csak a messzeségbe, ki tudja már, merre jár. Nem köszönt, mikor jött, így hát én sem köszönök neki ahogy távozok. Magára hagyom őt Évikével, vagy az emlékeivel Évikéről, nem szólok, csak felállok, és a lehető legtapintatosabban elsétálok.
Ezekben a sírokban nem is hullák fekszenek, hanem emberi sorsok, ezer meg ezer apró történettel, fürdés után nyújtott törölközőkkel. A halott feltámad, ha jön valaki, és – mint a mesében a hercegnőt mikor megcsókolják-, újra az életbe gondolja őt, csupán azzal, hogy emlékezik reá. Nem örök élet ez, csak néhány lopott perc újra az élők közt. Egy másik ember kell ahhoz, hogy újra emberek lehessenek ők is. Egy másik emberen át élik meg az emberségüket, ahogy azt egyszer valakitől hallottam. Azt hiszem, most már értem, mit jelent.
Céltalanul ténfergek a kis ösvények között, fejfák, kövek, eltúlzott síremlékek, és a napszállta lassan esti sötétségbe vérzik, mikor én még mindig a széthullott gesztenyéket rugdosom a cipőm orrával valahol a 150 éves lelkek földjén. Mécsesek lobbannak, az emlékezet gyenge kis lángjai, tucatnyi pislákoló fényforrás, sálakba mormolt imák és a lázasan ismételgetett szeretlekek foszlányait viszi a szél minden irányba, akárha a nád susogna a Balaton parton, akár el is ringathatna, ha nem hallanék benne egy apró hangot, egy nevet, egy töredéket, ami úgy fut át a gerincemen, mint a higany. Nem, nem csak képzelem, elindulok felé, feszülten hallgatózom, -„Istenem, csak most el ne hallgasson, vagy soha nem találom meg többé”-, de a hang egyre hallhatóbb, egyre többet értek belőle. Elektromosság fut a bőrömön a talpamtól a fülemig fel, s alá, a szőrök égnek állnak a karomon, ahogy a nevemet hallom, ahogy engem hívnak.
Csupa feketében, gyönyörű liliomokkal, egy fiatal lány, figyelem a száját, akár egy lassított felvételen, ahogy az ajkai a szavakat formálják, az én nevemet, igen, az én nevemet. Az arca egyre ismerősebb, előbújnak a vonásai, megismerem az állát, az orra vonalát, a méz színű haját, a hatalmas kék szemeit, a hangját, elgázol, akár a gyorsvonat, ahogy bevillan, mikor piros arccal kiabálja, hogy fussunk fel a kilátóhoz, és az győz, aki először felér. Ismerem finom kezeinek minden centiméterét, ahogy a sírkőre rakja a liliomokat, és szeretettel végigfuttatja az ujjait a feliraton. Az én nevemen. Mostmár értem. Végre értem. Térdre esem előtte, lavinaként zúdul a könnyebbség, a megnyugvás, mert én is tartozom valahová, mert most végre én jövök. Ez most az én életben töltött pár percem. Rám vár most az ölelés, a kétségbeesett kapaszkodással imaként mondott szeretlekek, és én mindenemet bele akarom tenni ebbe a pár percbe, mert most kellek, most szükség van rám, neki szüksége van rám. És én mindent megteszek majd, ami tőlem tellik.
Pár perc csak az élet.
