Az üvegablak mellett ültem egy kihasadt huzatú bőrfotelban. Ez volt az egyetlen hely a gyorsétteremben, ahova egy kicsit legalább odasütött a nap. Egy lélek nem ült a környező fotelokban. Mindenki bent a terem gyomrában tülekedett egymás hegyén-hátán. Mint a buszon: Nem jó az első szabad ülőhely, biztosan van még jobb is, tovább kell menni. Örültem a viszonylagos magányomnak, így legalább senki nem vette észre ha időnként legurult egy csepp könny a könyvem fölött. Ezerszer olvastam már ezt a történetet, mégis jeges karom markol belém, ahányszor a hűség, a szeretet és a veszteség sorait olvasom. Valahogy ez mindig elmozdít a helyemből.
Lefordítottam a könyvet az asztal lapjára és kinéztem az utcára. Házfalakon megtört nap sugarai színezik a járdát, a népek meg csak átgázoltak rajta, mint egy jelentéktelen tócsán. Egy szem sem tekint az ég felé, a derűs messzeségbe, ahol mindenkit érhet valami csoda. Mire való ez az egész? Levegővel teli buborék kezdett növekedni a szívemben, és csak nőtt, egyre nőtt, túlnőtt a szívemen, kitöltötte a tüdőmet, bekebelezte a tartalék levegőmet, egyre csak tágulva, belakta a gyomromat, a beleimet, ellazítva a végtagjaimat, aztán végre túlnőtt rajtam, és a buborék mint egy testpajzs magába ölelt.
Megáll az idő a burkon belül, de kívül tovább hömpölygött, mintha valaki más szemével láttam volna az utcát. A sárgás fénycsóvában szaladó, siető élőlények, az autók, a villamosok olyanok, mint a szél és az évszakok, csak jönnek, mennek, nincs jelentősége hová, és hánykor. A tavasz reménye és a cinkos pillantások belehaltak az aktatáskákba, mobilokba, a kezek csak a villamos ajtónyitógombján találkoznak.
Kikerültem a jelenből. A biztonságos kis buborékomból figyelem az életet, a rendszert, a rendszer rendezetlenségét. Ütköző részecskék, amik már nem akarnak reakcióba lépni, de ömlik a katalizátor az éterben, hogy mégis ütközésre kényszerítse őket. Az összetartozás zászlója alatt távolodnak, anélkül, hogy észrevennék, hogy valójában egyre messzebb kerülnek egymástól, de nem csak ember az embertől, hanem ember az anyaföldtől, és ennek ellenére Gaia kötelességtudóan és kitartóan továbbra is táplálja sebein ezt a sok gőgös parazitát.
Hideg a levegő amit a burokban lélegzek. Mélyet inhalálok, és bódultan látom, hogy a kinti világ egy másik valóját mutatja nekem. Csupa zsizsegő színes dimenzió: a szeretet és a hűség erővonalai fonódnak egymásba, áttetsző csóvák, az érzelmek hullámai, ahol a gyász gyötrelmes fájdalma is ezerszer többet ér egy városi terepjárónál, vagy egy Doxa óránál. Úgy érzem végre értem mi a fontos és mi a jelentéktelen, a múlt nagy töltésű érzelmei ajtók mögött sorakoznak jobbra-balra és én a nagy, mindet összekötő folyosón megyek. Megérinthetem, egyesíthetem, összeköthetem bármelyiket a jelen fonalaival, a tanulságok végérvényesek és megvétózhatatlan az igazságuk.
Lassan betölti az agyamat az univerzális törvény: csak a szeretet számít. És már azt is tudom, hogy ideig óráig bárki képes rá. De aki megveti magát és önmaga iránt nem képes a szeretetre, hogy is lenne képes az állhatatos önfeláldozó mély kötelékre. Önmagad szeretetét pedig nem lehet összetéveszteni az önzéssel, a mohósággal és a saját magad iránti csodálattal. Már tudom, hogy magadat szeretni nem más, mint megbocsájtani magadnak, aztán megbocsájtani mindenki másnak, azért amit tett és azért amit még meg sem tett. Látom magam ahogy itt ülök, a meghitt megértés melege jár át, mint egy védelmező kéz, megsimogatja az arcomat és hálát érzek, selymes megkönnyebbülést, mert a simogató kéz a végső szeretet keze, milyen semmihez nem fogható érzés megbocsátani magamnak, mindenért, mindenért ami vagyok, ami nem vagyok, és ami lehettem volna.
A szemem előre néz, ki az üvegen túlra, de nem lát, csak néz. A látvány mögé figyel és mereng. Aztán embereket látok, autókat dudálva a körúton, a villamost elhaladni, botrányosan kiabáló csőcseléket, meg tolókocsis koldust, aki mankókkal hajtja magát a betonon, mint egy csónakos az evezővel. Kezdek visszatérni, ide, a kiszakadt bőrfotelbe, a gyorsétterem neonlámpái közé és tudom, hogy valami fontosat éltem át, valamit, amit el kell raktároznom, óvatosan bebugyolálnom és betakargatnom, hogy később legyen miért kinyújtanom a kezem, ha szükségem lesz rá, ha elfelejtem ki vagyok.