Évekkel ezelőtt történt…már ha az időnek van még értelme. Talán nekem, nekem még számít. Akkor történt, amikor még éreztünk, amikor még voltak emlékeink. Amikor még tudtuk, milyen egy érintés. Most… most eladod a saját emlékeidet, hogy az árfolyamán megvedd másét. A színeset, a szagosat, az instásat. Nagyon vágysz egy luxusnyaralásra? Add el az emlékedet az első szerelmedről. Van akinek pont az nincs. Még szerencse, hogy a boltban is fizethetsz vele. Évekkel ezelőtt történt, hogy nagyon szerettem.
Most is, mint minden este, leülök egy darab papírral, egy darab múlttal. Egy papírra nyomtatott fényképpel. Már alig látszik. Csak egy vékonyka papír. Már nem is érdes, kicsit sárga. Megtépázott, gyenge kis semmiség. Mint az életem. Ahogy ezt az egy lapot fogom, mintha az utolsó dologba kapaszkodnék, aminek még van értelme. Simogatom, mintha hallaná a gondolataimat, mintha ismerne…Régi barátok vagyunk már. Leülök a szőnyegre, bekapcsol a virtuális kandalló. Óvatosan lobban a tűz, és máris körül vesznek a lángok, valahogy úgy, mint régen a tábortűz. Csak most én vagyok középen, és a tűz gyűlik körém. Persze ez sem az igazi már. Virtuális tűzágy, nem meleg, nem éget meg. Legalább fájhatna, hogy érezhesd, hogy élsz, de az sem. Bekapcsol a közösségiháló-fal. “Aktiváltam a kandalló programot, lazulok” – hirdeti az üzenőfalam a központi hírfolyamon, egy bugyuta emojival kiegészítve. Legalább ilyenkor csak ennyi. Minden más esetben kamerák veszik minden mozdulatodat, hogy videoösszefoglalót nézhess a tenisz edzésedről, vagy a családi nyaralásról… vagy bármiről. A belső város üzenőfala éjjel-nappal él, és mindenki számára látható. Egyből megy a hálóra, és ha valakinek megtetszik amit átéltél, az ő emlékeivel fizethet érte. A most születetteknek ez már természetes. Minden lépésüket számítógépek elemzik.
Szeretem ezt a kandallóprogramot. Elrejt a kíváncsi szemek elől. Az egyetlen hely ahol egyedül lehetek a fényképpel. Az utolsó kapaszkodómmal egy normális életbe. Sokszor úgy érzem, feladom. Úgy érzem, annyira fáj, hogy elengedem a harcot és felhasználom ami maradt az emlékeimből, az érzéseimből. Eladom az új életért cserébe, ahogy a többiek. Tabula rasa. Máskor pedig szinte már sóvárogva várom a kandallós perceket, mikor újra fájhat, mert ez az egyetlen alkalom, mikor újra emlékezhetek Rá. Mikor tudom, hogy létezett. Sóvár vágyat érzek a gyomromat és a szívemet facsaró tépő érzés iránt. Rá gondolok, és a testemet kitölti valami gonosz üresség, fájdalmat, éktelen fájdalmat hozva magával. Üvöltenem kéne. Aztán eszembe jut ahogy hozzám ért, ahogy végigsimított a kézfejemen, ahogy közben rámnézett a huncut, féloldalas mosolyával. Magzatpózba rántja a görcs a testemet, fel alá jár bennem az elviselhetetlen veszteség és gyász. Nem tudok üvölteni, azt már hallanák. Biztos van olyan beteg állat, aki fájdalmat is szívesen venne, ha látná, hogy van. Ha nyilvánosan élném meg. De most csak nyöszörgök, ösztönösen, hosszan, mint egy sebesült állat, a tűzágy virtuális lángcsóvái mögé rejtőzve. Egész nap erre a percre vártam. Mikor Vele lehetek. Emlékezhetek, felidézhetem Őt. Akiért akkor talán bármit odaadtam volna. Sírástól kimerülten dőlök el a földön. Könny áztatta maszatos arcomat leteszem a padlóra és hüppögve alszom el. Ébredés után kikapcsolom a kandallóprogramot. És újra nyilvános a transzparens, semmitmondó életem. Így töltök el minden este egy órányit azzal, hogy ÉLEK.