Csönd volt az egész szobában. Csak a falióra mutatója kattogott. A levegő nehéz volt és feszültséggel átitatott.
Ült a széken és reszketett. Megpróbált a munkájára koncentrálni, de nem tudott. Ólomsúly ült a mellkasán, a szívében vákuum terpeszkedett szét.
Tik.
Tak.
Katt.
Katt.
„A földön fekszem, és most rám számolnak” – gondolta. A mutató minden kattanása egy számolás. Sosem érünk el tízig. Lehet, itt nem is tízig számolnak. Ez a számolás az örökkévalóságig folytatódik. Senki nem üti meg a gongot. Földön marad.
Katt.
Katt.
Őt ittfelejtették, vége a meccsnek, mindenki kényelmesen kalapot ölt, kabátot; esernyőjét hóna alá fogva, egymással kedélyesen csevegve elindulnak haza. A földön maradt. De senki nem látja már. Senki nem figyel rá. Izgatott pára árad a fürtökben távozó emberekből, és ő csak nézi, a földön fekve, torz perspektívából, mintha egy mázgás álmot látna az ébrenlét peremén, nézi a távolodó lábakat, az élére vasalt nadrágokat, a selyemharisnyákat, a hegyes esernyővégeket, míg végül mind eltűnnek, és csak a tátongó űr marad utánuk.
„Hé” – kiáltotta volna utánuk – „kérlek, valaki….segítség” – Valahogy nevetségesen szánalmasnak hallotta saját hangját.
Bár láthatatlanná válhatna.
Tik.
Tak.
Lassan visszatért a szobába, gondolkozni próbált. Nem lehet így gondolkozni, mikor egész testében remeg. Csak a saját gondolatai, az agya által elképzelt valóság betegíti. De mégis: nagyon fáj a mellkasa. Nevetséges, agyoncsépelt gondolat, hogy a szív megszakad. De őt most nem az bántotta, hogy vajon bele lehet-e halni ha megszakad a szív. Inkább az, hogy mi van ha nem, és örökké betegen fog feküdni a földön, várva, hogy véget érjen a rászámolás, egy örökkévalóságon át, ahol minden számolás egy kattanás, és a kattanások száma tart a végtelenbe.
Fájni kezdett az állkapcsa. Ez jó: végre valami ami elég erős érzet hogy egy pillanatra ne a reszketés domináljon. Eszeveszett erővel szorította össze a fogait, arcizmai már-már görcsben voltak. Mit nem adott volna egy felszabadító, megkönnyebbülést adó zokogásért. De itt most nem lehetett sírni. Csak rontott volna a helyzeten. Csak haragot szült volna.
Az egyetlen aki enyhíthetett volna a fájdalmán, egy másik szobában volt. Csendben. Bezárkózva a saját fájdalmába, csak annyi maradt a levegőben utána: „ne érj hozzám”.
Kimondta magában: „ne érj hozzám”. Megint érezte a csontfagyasztó hideget végigsuhanni az ereiben, a lüktető űrt a bordái alatt. Pont mint egy gyomros, ököllel. Újra kimondta magában. Megint az a zsibbasztó hideg. Újra és újra kimondta, ismételgette, ízlelgette, amíg a végén meg nem szokta a szavakat. A hangzását, a karcos csengését. Enyhült a reszketése, vagyis most már csak hullámokban tört rá. Néha voltak kis szünetek, akkor úgy érezte, talán képes lenne megmozdulni.
Az ember, – istenem! – milyen ügyesen sunnyogja el a fájdalmat; ahogy a szív vérzik, az agy vad racionalizálásba kezd. Megmagyaráz, áltat, okoskodik. Az elfogadható és elfogadhatatlan közti közös halmazba magyarázza a dolgot, majd ésszerűnek tűnő érveléssel óvatosan átpozicionálja az elfogadhatóba. És így az ember újraértékel, hisz nincs is semmi gond, csupán butuskán viselkedik, milyen ostoba is volt, hát hogy is gondolta… majd hatalmas gödröt ás bent mélyen, és beledobálja a vákuumot, a reszketést, a fagyos hullámokat, mert elöl hagyni nem lehet. Emlékezni azt nem szabad, mert akkor nem lenne őszinte a mosoly, az ölelésre emelt kar, amivel újra a legősibb ártatlansággal és bizalommal tenné meg egyik lépését a másik után az ő személyes vágóhídjára.
Működni kezdett az agya. Hál’ istennek. Végre! Annyira fájt már lent a földön a kiszámolósdi, ideje hogy jöjjön a magyarázat: “nem is olyan fájdalmas ez.”
Katt.
Katt.
És egy nyiszorgó sercegő hang. A gázóra? Mindegy is. Legalább kezd visszatérni a külvilág.
Egy szoba. Ólmos csend, óratiktakolás, és a gázóra. Csak sok benne az ember. El kell innen menni. Indulni. Most.
Megint a hideg. Agya racionalizálásba kezd: jön az enyhülés. Hova is menne, minek, miért? Úgy tűnt, nincs értelme. Az egésznek nincs értelme. A kimondott szavak örökre ott maradnak. Soha többé nem lehet nem meghallani. Emlékezni fog. Minden betűre, amiből a szavak álltak, minden szóra, ami lelki szemei előtt egy könyörtelen, elutasító tenyér képévé absztrahált és rendre utasította: nem érhet hozzá.
Vajon ha csak egy betű máshová kerül. Ha a tér-, és idő szövetébe belenyúl egy erő, és megcserél pár betűt, sosem lettek volna azok a szavak. Nem, úgy már nem; összekavart betűkkel ez nem történt volna meg. Igen, így jó lett volna, és hát olyan kevésen múlott, hiszen annyi minden olyan kevésen múlik ezen a világon, miért lenne ez most kivétel?
Tik – „ne”
Tak – „érj”
Tik – „hozzám”
Indulni kell. Racionalizál, felemeli az állát, és talpra kecmereg.
Menni kell. Indulni.
Tak.
Katt.