-Menned kell. – mondta az öreg tölgy, kedves, szelíd hangján.
A kislány nem mozdult. Hátát a törzsnek vetve,egyik lábbal zavartan rugdosta a tépőzárat rózsaszín kis cipőjén.
-Annyi mindent nem meséltél még el… még nem mehetek!- kérlelte a tölgyet.
A kislány tavasz óta járta az erdőt. Hajnalban, ahogy a pára még cseppenként itatta a füvet, rálépett az ösvényre. Az ő útjára. A talaj ringatta a talpát mind előrébb az úton. A magasban esővel kecsegtető kövérkés bárányfelhők csordogáltak a lusta széllel. A kislány minden érzékszervével nyitva lépkedett az ébredező erdőben, hallgatta ahogy a lába dübben az út földes felszínén minden lépésnél. Egy óvatos, illatos szellőcske sóhajtott a borókabokrok között. Fényesedő csík festette meg a látóhatárt. A kislányt elbűvölte a közeledő napfelkelte, a fokozatosan színeket nyerő táj. A fényes sáv előbb halvány rózsává, majd vörössé, végül arannyá lényegült, majd a Nap első körszelete láthatóvá vált a látóhatár mögül. Úgy zárta a szívébe ezt a pillanatot, mint egy drága arcot, amit rég elvesztett. Pedig azt hitte, már minden csodálat elhasználódott. Végül minden nap átlépett ebbe a boszorkányrigmusokkal átitatott varázslatos erdőbe. Ekkor ismerte meg a tölgyet. Fenséges kérges törzse, tekintélyt parancsoló lombkoronája, leveleinek erezete, mint egy végtelen bölcs, ráncokkal barázdált homlok, s minden levelén egy-egy tündérmese ringatta álomvilágba a kislányt. Széltében egymással versenyző gyökerei mélyre fúródva, hivalkodás nélkül hirdettek egy hosszú, tapasztalatokkal teli életet, amit csak az láthatott, aki elég mélyre ás. És a tölgy beszélt hozzá. Mesélt az erdő hajnaláról, a törzsét tépő erőkről, a felázott moha illatáról, az életről, a halálról, és a kislány egyre tovább és tovább maradt, hallgatta a tölgy mély, ringató hangját, ujjai közt morzsolgatva a megtépázott kérget, magába szívva az erő, a biztonság, a gyöngéd gondoskodás esszenciáját. Ahogy közeledett a tél, a tölgy egyre szűkszavúbb, csöndesebb lett.
-Tovább kell menned az ösvényen. – szólt a tölgy, és két aranybarna levele madártollként hintázva hagyta el a koronáját.
-Nem megyek. – dacolt a kislány, hangjába kétkedés vegyült. – Itt maradok veled. Együtt nézzük meg, ahogy lemegy a nap, itt leszek, amikor éjjeli teremtmények húzódnak meg az ágaidon; és amikor a holdfény fehér cseppekben mosdatja a leveleidet, a kedves hangod altat majd el.
-Felfalnak a vadállatok. – nógatta szelíden a tölgy. – Nem maradhatsz itt.
Mintegy megerősítésként a szél könnyed fuvallata szaladt át a fák törzsei között, libabőrt cirógatva a kislány nyakába. Fentről mézszínű levelek súlytalanul szállingózva hullottak a földre, és a kislány ölébe. Csupa csodás mese, amit már elmondtak. Mégis, szárazak, oly könnyen morzsolódóak lettek, apró kis darabkák, csücskök, részletek töredeznek le róluk. A sűrűn erezett levelek meséiből pedig így tűnnek el apránként a szavak, egyesével, alattomosan, aztán eltűnnek a mondatok, míg végül semmi nem marad belőle, csak az emlék, hogy volt valaha egy történet, egy falevél, ami egykor satuba fogta a kislány szívét, átitatta a szellemét, csordultig töltötte a lelkét.
– Látlak még valaha? – kérdezte a kislány.
– Nem hiszem. – felelte a tölgy. – Ahogy rügy fakad tavasszal, új levelek, új történet veszi kezdetét. Addigra már a neked szánt ösvény vezet téged tovább az utadon. Ha ügyesen mész, odaérsz majd.
– Nem akarok megérkezni. – sírta a kislány. – Nem akarom napról-napra elveszteni az emlékeimet, a történeteidet. Hiszen azt sem tudom, mi van az ösvény végén… Szeretlek, nem akarok másutt lenni. – Keserű könnyek koppantak cipőcskéje orrán.
– Én is szeretlek, – bökte meg a tölgy egyik hajlékony ágával a kislányt – ezért szeretném ha rálépnél a saját utadra. A szeretet elenged, majd meglátod. – bíztatta.
– Elvihetem egy mesédet? – bugyogott fel a zokogás függönye alól.
– Ha szeretnéd… -válaszolta a tölgy, elejtve legszebb levelét – de tudnod kell, az idő ezt is megrágja, s porrá lesz egyszer. Ha magadhoz szorítod, összetöredezik, elmorzsolódik.
– Nem akarlak elfelejteni. – szipogta a kislány.
– Látod a levelem erezetét? – kérdezte a tölgy csitítgatva a fel-feltörő sírást. – Most nyisd ki a tenyered. Ugye látod a tenyered erezetét? Itt-ott nem hasonlít a mintázata a meséimre?
A kislány kinyitotta a tenyerét, hosszasan tanulmányozva a girbe-gurba vonalakat. Néhol látni vélte a tölgy bájoló szavait.
-Ugye tavasszal másnak fogsz mesélni? – kérdezte.
– Igen, – felelte a tölgy – és te ott leszel az egyik levelemen, megbújva az egyik tekeredő gyökeremen, mélyen a lényemben, elmeséllek majd, ígérem. Isten veled! – cirógatta meg a tölgy.
– Isten veled, visszhangozta kábán a kislány. – Még utoljára eltölthetek veled pár percet?
A kislány a tölgy törzsének dőlve, arcát a mohás kéreghez hajtva behúnyta a szemét. Hallgatta az ágon fészkelő cinkék neszezését, a levelek sustorgó táncát a szélben, a szorgos hangyák menetelését a fa testén. Érezte a rostok lüktetését, a szívverést, azt a fontos hangot, az egyetlen hangot, ami megkülönbözteti a csendben az életet a haláltól.
Lábai elnehezültek, rózsaszín kis cipőcskéje mélyebbre süllyedt a földben. Lábán a hajszálerek keményebbé, merevebbekké váltak, bőréből kiemelkedve barnás indákként szőtték körbe a lábát, apró, érzékeny végződéseik a föld alatt tapogatózva fonódtak a tölgy meglett gyökerei köré. Mellkasát apró kosárként zöldhúsú gyökerek hálózták be, hajszálai borostyánként kapaszkodtak meg és futottak versenyt a tölgy derekán. Csukott szempillái alatt mosolygott a szeme. A neki való ösvényre lépett, arra, ami nem előre visz, hanem fölfele.